Jómagam annak idején azt az utat választottam, hogy nincs – vagy inkább nem is érdekel. Az egyházi gimnázium után teljesen megrészegített a szabadság. Menőnek tűnt kinőni a vallást, lenyűgöztek a materialista magyarázatok, és azt hittem, ha ledobom az összes tiltást – a templomjárást, a bűnként bélyegzett szexualitást, a pokol félelmét –, végre igazán szabad leszek. Tíz évig távol maradtam a templomtól, és nagyon felvilágosultnak, modernnek éreztem magam.
Tíz év múlva azonban ott találtam magam, hogy „persze, jól elvagyok, de akkor most mi az értelme az egésznek?” Felkelek, dolgozom, eszem, nyomkodom, néha bulizom, lefekszem – másnap ugyanez, és egyszer csak vége. Ennyi lenne? Nőtt bennem a céltalanság miatti szorongás és egy megmagyarázhatatlan, mély hiányérzet. Szerencsére az Úr kegyelmes volt hozzám, és segített válaszokat találni.
Mert az Ószövetség nem egy furcsa régi mítosz, hanem nagyon pontos leírása annak, milyen ez a világ és milyen az ember. Jézus tanítása pedig – ha figyelmesen megnézzük – meglepően pontosan rímel a legújabb pszichológiai, hálózat- és játékelméleti felismerésekre. A világ mögött ugyanis létezik egy isteni narratíva:
Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. És látta Isten, hogy ez jó. Megalkotta az embert a föld porából, és orrába lehelte az élet leheletét. Azt mondta neki: Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Elsősorban az Isten országát és annak igazságát keresd. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.
